A tanári szerepről

Ötödik hét, a tanári szerepkör tegnap és ma

Két témáról illenék szólnom: a jelentősebb régi tanáraimról és az elképzelt jövőbeli (vagy a korszerű mai?) tanári szerepkörről.
Korom miatt a régi tanárok hatásai összemosódtak, csak benyomások maradtak, konkrét esetek kevésbé. Amire mégis emlékezem, az az asszociatív emlékezet terméke, és mint ilyen, kevéssé determinisztikus.
Kevéssé hatottak rám a közvetlen érzelmi hatások, sokkal inkább a magas szintű tárgyi tudásukat átadni is képes tanárok voltak azok, akik hatottak rám. És nem feltétlenül a matematika, fizika, mint kedvenc tárgyak tanítói, mert van köztük középiskolai magyar- és énektanár is. Tehát a tudásuk és odaadó munkájuk, személyiségük tette őket emlékezetessé.

És akkor, amikor én is tanár lettem, ezek lettek az "ars pedagogica"-m alkotóelemei: hiteles és naprakész szakmai tudás, erős pedagógiai technológia és következetes partneri viselkedés.

Ezeket az elveket elegendőnek ítélem meg ahhoz, hogy ne változtassak rajtuk, és csak a tartalmukat frissítem. Ezért tanulok minden nap valami szakmai témát (az informatikatanárok agya aligha ér rá megöregedni...), ezért érdekel ez a konnektivizmusról szóló kurzus és pl. ezért tartom magam ahhoz, hogy csak azt tegezem, aki visszategez(het) -> a diákjaimat magázom.
Ezeket a szegmenseket sokszor töltögetem új tartalmakkal. Nem tartom magam ideális tanárnak, a főnökeim sem tartanak annak. Soha nem bíztak rám osztályfőnökséget, és én nem tiltakozom emiatt. Elvonna a szakterületemtől, ami a hitelességem alapját képezi.

Milyen tehát a korszerű tanár? Sőt, milyen lenne a hatékony oktatási rendszer, amelynek egyik főszereplője a tanár?

Elsősorban az oktatásnak személyre szabottnak kell lennie. Ezt erősítette Ken Robertson TED-es előadása, de nem ő az első, aki ezt hirdeti. Mindenkiben más egyéniség lakozik, a közoktatás pedig egységes kimeneti szintek elérésére törekszik. Totális ellentmondás, szerintem ez az oktatás egyéni és a teljes oktatási rendszer szintű kudarcának forrása. Emlékezzünk vissza a pedagógus szó eredeti jelentésére:

paidagógosz

: az Iliászban a ~ (pl. Phoinix) oktató és nevelő. A klasszikus kori Athénben az a rabszolga, aki a gyermeket az isk.-ba vitte, figyelemmel kísérte az oktatást, majd hazavezette a gyermeket, és felügyelte annak otthoni felkészülését. A hellenizmus idején a ~ feladatköre bővült: a rábízott fiúnak erkölcsi nevelőjévé is vált. A szót ezzel a jelentéssel vették át a rómaiak< lat. paedagogus>, s így került át a modern nyelvekbe is. 

A tanárnak, az iskolának azzal kellene kezdenie, hogy kiismeri a gyerek személyiségét, majd egyéni fejlesztési programot kellene rá szabnia, és annak végrehajtását folyamatos visszacsatolással levezényelnie.

Másodsorban a tanári (valakinek a blogjában találtam a sherpa hasonlatot, rendkívül találó!) a tudás olyan birtokosa, aki ismeri az odavezető utat is, és a továbblépésre is felkészíti a tanítványát. Eközben olyan technikákat alkalmaz, amely a lehetőségekhez képest hatékony. Ha a módszere kihasználja a közösségi információforrást (internet a mai neve), akkor ő konnektivista? Legyen. De minden ismert eszköztárt be kell vetnie, mivel nincs két egyforma diák, tanár, tantárgy.

A harmadik iskola-kultúra és tanári személyiség-összetevő az empátia. Igen hasznosnak, sőt példamutatónak tartom Edit empátiáról szóló írásait.

Nem tudom, ideillik-e, de bevillan az a gondolat, hogy az egyes iskolák (köz- és felsőoktatásban egyaránt) kínálatát és egyben minőségét a tanárok hordozzák. Óriási a felelősségük, ehhez képest sok a "rossz minőségű" tanár. Igen, kontraszelektált, szubjektíven (sem) értékelhető és megalázóan alulfizetett hivatás lett nálunk ez a pálya. Hogyan emelhető az oktatás színvonala? Gyökeres változásokra lenne szükség.