Pót-gondolat a pedagógia kudarcáról

Nem tudom hova sorolni a következő agyszurkát.
A pedagógus-társadalom állandóan azt szajkózza, hogy a mai diákok egyre gyengébb színvonalúak.
Hoppá!
Generációs hülyülés? Ez ellentmond az evolúciónak. Keressük máshol a gondokat!

És mi van magukkal az elvárásokkal? Vajon hogyan értékelnék a mai tantárgyi versenyen első helyezett kiválóságainkat 100 évvel ezelőtt egy gimnáziumban? Megbuknának! Más követelmény, más tudáshalmaz, más értékrend. Vajon milyen osztályzatot kapna Leonardo da Vinci egy mai szakközépiskolában? Nem folytatom.

Miért nem fogalmazzuk újra az elvárásainkat? Mert az tőlünk, tanároktól, meg "bölcs vezetőinktől" kényelmetlen rugalmasságot igényelnének? Hogy az élethosszig tartó tanulást csak a diákoktól várjuk el és magunkra nézve ezt nem vállaljuk?

Ha például az "érettségi vizsga" a szó szerinti életre való érettség igazolását jelentené, sokkal életszerűbb elvárásokat megcélozva értelmet adhatnánk a középiskolai oktatásnak. És fel sem merülne a diákokban az értelmetlen tantárgyak, felesleges tananyagok szabotálása.

Mit nyernénk ezzel? Sikerélményeket, sikerekben gazdag nemzedékeket. A diákok saját élete élményeinek bekapcsolását az oktatásba, a valódi konnektivista alapú oktatást.

A tanári szerepről

Ötödik hét, a tanári szerepkör tegnap és ma

Két témáról illenék szólnom: a jelentősebb régi tanáraimról és az elképzelt jövőbeli (vagy a korszerű mai?) tanári szerepkörről.
Korom miatt a régi tanárok hatásai összemosódtak, csak benyomások maradtak, konkrét esetek kevésbé. Amire mégis emlékezem, az az asszociatív emlékezet terméke, és mint ilyen, kevéssé determinisztikus.
Kevéssé hatottak rám a közvetlen érzelmi hatások, sokkal inkább a magas szintű tárgyi tudásukat átadni is képes tanárok voltak azok, akik hatottak rám. És nem feltétlenül a matematika, fizika, mint kedvenc tárgyak tanítói, mert van köztük középiskolai magyar- és énektanár is. Tehát a tudásuk és odaadó munkájuk, személyiségük tette őket emlékezetessé.

És akkor, amikor én is tanár lettem, ezek lettek az "ars pedagogica"-m alkotóelemei: hiteles és naprakész szakmai tudás, erős pedagógiai technológia és következetes partneri viselkedés.

Ezeket az elveket elegendőnek ítélem meg ahhoz, hogy ne változtassak rajtuk, és csak a tartalmukat frissítem. Ezért tanulok minden nap valami szakmai témát (az informatikatanárok agya aligha ér rá megöregedni...), ezért érdekel ez a konnektivizmusról szóló kurzus és pl. ezért tartom magam ahhoz, hogy csak azt tegezem, aki visszategez(het) -> a diákjaimat magázom.
Ezeket a szegmenseket sokszor töltögetem új tartalmakkal. Nem tartom magam ideális tanárnak, a főnökeim sem tartanak annak. Soha nem bíztak rám osztályfőnökséget, és én nem tiltakozom emiatt. Elvonna a szakterületemtől, ami a hitelességem alapját képezi.

Milyen tehát a korszerű tanár? Sőt, milyen lenne a hatékony oktatási rendszer, amelynek egyik főszereplője a tanár?

Elsősorban az oktatásnak személyre szabottnak kell lennie. Ezt erősítette Ken Robertson TED-es előadása, de nem ő az első, aki ezt hirdeti. Mindenkiben más egyéniség lakozik, a közoktatás pedig egységes kimeneti szintek elérésére törekszik. Totális ellentmondás, szerintem ez az oktatás egyéni és a teljes oktatási rendszer szintű kudarcának forrása. Emlékezzünk vissza a pedagógus szó eredeti jelentésére:

paidagógosz

: az Iliászban a ~ (pl. Phoinix) oktató és nevelő. A klasszikus kori Athénben az a rabszolga, aki a gyermeket az isk.-ba vitte, figyelemmel kísérte az oktatást, majd hazavezette a gyermeket, és felügyelte annak otthoni felkészülését. A hellenizmus idején a ~ feladatköre bővült: a rábízott fiúnak erkölcsi nevelőjévé is vált. A szót ezzel a jelentéssel vették át a rómaiak< lat. paedagogus>, s így került át a modern nyelvekbe is. 

A tanárnak, az iskolának azzal kellene kezdenie, hogy kiismeri a gyerek személyiségét, majd egyéni fejlesztési programot kellene rá szabnia, és annak végrehajtását folyamatos visszacsatolással levezényelnie.

Másodsorban a tanári (valakinek a blogjában találtam a sherpa hasonlatot, rendkívül találó!) a tudás olyan birtokosa, aki ismeri az odavezető utat is, és a továbblépésre is felkészíti a tanítványát. Eközben olyan technikákat alkalmaz, amely a lehetőségekhez képest hatékony. Ha a módszere kihasználja a közösségi információforrást (internet a mai neve), akkor ő konnektivista? Legyen. De minden ismert eszköztárt be kell vetnie, mivel nincs két egyforma diák, tanár, tantárgy.

A harmadik iskola-kultúra és tanári személyiség-összetevő az empátia. Igen hasznosnak, sőt példamutatónak tartom Edit empátiáról szóló írásait.

Nem tudom, ideillik-e, de bevillan az a gondolat, hogy az egyes iskolák (köz- és felsőoktatásban egyaránt) kínálatát és egyben minőségét a tanárok hordozzák. Óriási a felelősségük, ehhez képest sok a "rossz minőségű" tanár. Igen, kontraszelektált, szubjektíven (sem) értékelhető és megalázóan alulfizetett hivatás lett nálunk ez a pálya. Hogyan emelhető az oktatás színvonala? Gyökeres változásokra lenne szükség.

Izmus-iszonyat

A negyedik héten megesett beszélgetés az Akadémián nem kicsit lepett meg.

Általam (is) nagyra becsült tudású emberek vitáztak, sokszor elbeszélve egymás mellett. Részletkérdésekről mondtak általában elfogadható véleményeket, de egyben nagy volt a ki nem mondott egység: nekik semmilyen "izmus" nem alkalmas. Ez először érthetetlennek, sőt néha felháborítónak, akadékoskodónak tűnt. Két napig gondolkodtam azon, hogy miért ilyen a hozzáállásuk?
Aztán lassan kezdett derengeni. Vajon megszülethet-e egy olyan magyarázat, illetve az ezt valló "izmus", ami magyarázatot képes adni a még születőben lévő, vagy egy még át nem élt folyamatra? Aligha lenne hihető.

Az információ (mennyiségi) robbanásának korát éljük. (Óriási közhely, nem?) Ez számomra azt jelenti, hogy az evolúció olyan pontjára értünk, amikor megalkották számunkra az információcsere technikai eszközeit (számítógép, internet, telefon, ...), ami a helyben elérhető adatokból struktúrált információvá alakult szellemi termékeket nagyságrendekkel gyorsabban és szélesebb körben juttathatja el a világba.
Erre sok emberi tevékenység, többek között a tanulás, a munka, a szórakozás nincs még felkészülve. Nincs tehát általános érvényű viszony az információrengeteg kezelésére. Az akadémikusoknak sincs. Ezért voltak elutasítóbbak a konnektivizmussal szemben.

A tanulás értelmezésében az analízis-szintézis-cáfolat (mit hagytam ki?) körforgásában hol tartunk?